Van ez a szólás, hogy "Kapott hideget-meleget". Mármint legtöbbször átvitt értelemben. De nem mindig.
Este 9-kor indult a busz Pattayáról Bangkok Suvarnabhumi repterére. Irány Budapest. Minden ilyen elindulás vegyes érzelmeket okoz, mondhatnám, hogy kap az ember hideget-meleget is.
Ez a poszt mégsem erről a fizikailag megragadható valóságról szól. A buszon szépen meg lehet hallgatni a The Wall című albumot (kb ennyi idő az út), bámulni az út menti félig-meddig ismerős esti fényeket, elgondolkodni az elmúlt bő két hónapról. Meg a következő párról.
Az út háztól házig 24 óra. Van idő gondolkodásra.
Eszedbe jut, hogy milyen jó ötlet volt Koreába elmenni, érdekes ország és sokféle arca van (mint a legtöbb országnak). Rácsodálkozni a vidámparkra a turista látványossággá fajult demilitarizált zónába és a mögöttes történelmi tényeken elgondolkodni. Bandázni 30 év után is lengyel barátaimmal messze Európától. És látni, hogy a nagykövetségen sikeresen leteszik a voksukat a változás mellett.
Látni Tajvant és remélni, hogy ebben a formában lehet majd még hosszú évekig meglátogatni és nem válik a történelmi emlékezet hajtotta őrület martalékává. És fiatal helyi útitársamnak inkább jövője van ott és nem múltja.
Megnézni a gyönyörű adottságú Fülöp-szigeteket és megérteni a szép fotók mögötti szomorú realitásokat. És talán majd egyszer ebből az országból sem kell elmenni vendégmunkásnak a tisztességes megélhetés reményben. Talán a helyi plázák népe megérti, hogy a túl nagy szakadék előbb-utóbb áthidalhatatlanná válik és annak általában a következményei mindenkit sújtanak. Kiszámíthatatlanul.
Thaiföldön a turizmus éledezik, Pattaya is feléled. Jó és nagyon rossz oldalaival együtt. És minél többet vagy ott, annál többet látsz, tapasztalsz és értesz meg. Egy része mindig nehéz lelki gyakorlat, amit a finom ételek és a kellemes élet persze ellensúlyoz. Valamennyire.
Amikor az út terve készült, felmerült, hogy csak januárban kellene Magyarországra visszajönni. Az élet tele van rossz döntésekkel. A jövőt nem ismerjük.
Aztán eljön a pillanat. A gép ereszkedik, a napfény elhalványul, ahogy a három felhőrétegen áthaladva meglátod az M4-es és M0-ás csomópontját, a környező településeket és a rideg téli valóságot, ami rád is vár.
A leszállás után csak bámulsz ki a repülőgépből az ablakon a kiszállásra várva:
Eszedbe jut, hogy amin gondolkodtál, az ebben az országban mind jelen van bizonyos értelemben. Csak itt hideg van és a nap sem süt. És akkor jön egy szörnyű gondolat, amitől nagyon nehéz szabadulni.
Jó helyen vagyok?
Kicsit lassan készült el az utolsó pár poszt. Két hét után, az új év hajnalán.
Tetted a dolgod. Újra van eszközöd blogot írni, szervezed az életed, részt veszel a rituálékban. A napi teendők elvonják a figyelmedet mindarról, ami a repülőúton 24 órán keresztül foglalkoztatott.
Közben találkozol sok emberrel. Négyen más országokból látogattak vissza. Mások itt keresik még ..., de nem vagyok biztos, hogy megtalálják. Mások mennének, de nincs épp lehetőségük. Vannak, akik már nem is mennének. Vannak akik még csak most építgetik a maguk útját. Örömmel nézel velük előre. Csak le ne húzza őket a mocsár - de ezt nem lehet megbeszélni, csak csendben remélni. Vigyázol magadra, nehogy valaki magával rántson.
Én igyekszem a napfényre gondolni. Nem könnyű a turista élete.
Jó helyen vagy(t)ok?